Kampec Dolores, Asian Dub Foundation, Jon Spencer Blues Explosion stb – www.bahia.hu, 2001. június
Itt a szezon, Európa-szerte dúlnak a nyári fesztiválok. Hajnóczy Csaba képesített zeneipari szakmunkás beszámolója Normandiából, a „Le Rock dans tous ses Etats” fesztiválról, amely egyben a franciaországi magyar éved egyik első eseményének is helyet adott.
Sziget-szerű hangulat uralta az elmúlt hétvégén az Évreux-i(Franciaország, Normandia, Párizstól 100 km) sportpálya környékét, ahol néhány elkerített hektárra két nap alatt 12.000 főnyi közönség, kétszínpadon és egy technosátorban vagy harminc fellépő látogatott el.Országosan ismert francia ászok, néhány angolszász sztár, valamint egykakukktojás Kelet-Európából, a Kampec Dolores.
A Kampec délután fél 5-től játszott, a B-színpad sátorteteje alatt. Akörös-körül odaözönlő közönséget (a fesztivál váltott színpadain egyszerrecsak egy produkció szerepelt) az érdeklődő szimpátiától a zajos, tömegestetszésnyilvánításig sikerült eljuttatni. A zenekar tőle telhetőenigyekezett, és a szakmabeliek szerint remekül szólt az erősítés – ezttámasztja alá, hogy a „B” színpadon mindenki más is nagyon jól szólt.
Némi lazítás után ujjaim közt a penna váltotta fel a pengetőt, és immár a http://www.bahia.hu tudósítójaként vegyültem el a frankofon sokadalomban. Első megfigyeléseim az efféle események működésének mechanizmusaira vonatkoztak. Azért az a Woodstock (1969) esetleg érdekes lehetett. Talán volt benne valami meglepő. Talán azt nem a minden fronton támadó kiszámíthatóság uralta. A zene itt bizony a biznisz által kiszipolyozott, erősen felkorbácsolt társas ösztön (sex &drugs &…) csicskása, akkor is, ha ez messze nem aleggusztustalanabb fesztivál, ahol valaha jártam.Érdekes látni, hogy a rockzene újabb és újabb generációi hogyan lépnek bele ugyanabba. Zeneileg és máshogyan is.
Itt van például egy csapat, nem írom le a nevüket, mert így reprezentatívabb a dolog. Igen fiatalok (max. 25), vékonyak, tök egyforma gerilla-egyenruhákban nyomják. A billentyűs lány. Szénfekete a hajuk, és egy svédországi eseményről tudósítanak. A rendőrség belelőtt az EU ellen tüntető tömegbe, hárman meghaltak. FUCK THE POLICE!!! Mindenki felharsan, a szám, amit ennek jegyében megszólaltatnak, ugyanolyan jellegtelen tucat-rock, mint az egészműsor. Biztos igaz a történet, és nem vagyok az erőszakszervezetekbarátja, mégis olyan az egész, mintha TV-t néznék. A szám véget ér,”Mercy, mercy”, és megy tovább – számos ezrek előtt – az ügyesenkoreografált színpadi forradalom.
Nagyszínpad, még mindig nincs sötét. Asian Dub Foundation. Nem tudnám megmondani így utólag, hogy minek örülhettem meg, amikor megláttam őket a műsorfüzetben – talán a névben rejlő lehetőségnek. (Pesten csak futólag láttam őket.) A három szóból a Foundation stimmel – tényleg nagyon masszívak. Ázsia jelenlétét minimálisan lehetett érzékelni, néhány sablonos hangmintát tudnék említeni. (Tudom persze, hogy a srácok londoni pakik, európai ázsiaiak, de nyúlhatnának mélyebbre, vannak erre példák.) Ami a dub-ot illeti, persze semmi esélyem ellenük, biztos tényleg ilyen (is lehet) a modern dub. De ez a zene legalább annyit köszönhet a Clash-féle polit-punknak, mint Jamaicának. 3 hangos melódiák, 2 akkordos harmóniai vázak, a reppelés képlete legtöbbször „titititi titititi tititátá (szün) és legközelebbi variánsai, és militáns kórusok véges végig,csoportos fitness-mutatványokkal alátámasztva. (Kedvencem a négyszemélyestérdemeléses szökdelés volt.) Dinamika nincs, végig döngölnek. Egyszermegjelenik egy kicsit bonyolultabb ismétlődő téma (2 ütem összesen),azonnal bebetonozzák egy négynegyedes metronóm-zúzúsba. A Nusrat Fateh AliKhan-nak szentelt szám hatásában olyan volt, mintha egy etnometál hazaicsapat a „Süssünk süssünk valamit” pogo-verziójával tisztelegneBartóknak. És így tovább. Politikailag bizonyára korrektek, ezzel nemtudtam beérni.
Régóta tudható, hogy a francia pop- és rockzenék akkor jók, ha nem az angolszászokat követik. Ez most is bebizonyosodott. A kamu-regikről nem érdemes beszélni, a táncos acid-jazz egy fokkal jobb volt, legsajátosabbnak egy folkos-sanzonos produkciót találtam, obligát tangóharmonikával.
A New York-i Jon Spencer Blues Explosion-re azzal élesítettek rá, hogy valamiféle Jesus Lizard-inkarnációról van szó. Sajnos ez nem így van. Bár Spencer erősítője valami azonosíthatatlan csodabogár volt, de a zenéjük duplaMarshall-hangzásra épülő húzós roki-roki rokendroll. Nagyon precízen, intenzíven, stílusosan, spárga-terpeszekkel ékítve, de minden valós extremitást kerülve. Különben nem is engedték volna őket ennyi ember elé, hiába csinos a
Volt még Muse, őket hanyagoltam. A záró aktuson aztán kitört a teljes örömünnep. A Sergent Garcia a Jamaika-Kuba tengely mentén, tuti stílusérzékkel és professzionalizmussal, fúvóskarral, négy perkással tánczenét nyomott mindenki kedvére – demonstrálva, hogy a Manu Chao példája nem hullott a semmibe.
Hajnóczy Csaba, Évreux, 2001. június 30