A végéhez közeledő franciaországi Magyar Év egyik
záróakkordjaként Soirée Hongroise-t élvezhetett a
Nantes-i közönség október 24-én. A helyszín a
l’Olympic, a város mintegy 500 férőhelyes rock-
koncertterme volt, amelynek programját bármely
európai klub megirígyelhetné: Morcheeba, The
Gladiators, Natacha Atlas, Stereolab, Sergeant
García, néhány név a közelmúltból.
A mini-fesztivált kezdő Kampec Dolores
produkcióját nem hagyta teljesen érintetlenül, hogy
50 percbe kellett sűríteni a repertoár javát, a
szervezők németes precizitással tartották szemüket a
pontos időn. Ezt azonban a közönség feltehetőleg
nem fedezte fel, lelkes tapsban és ünneplésben
részesült a Grencsó Istvánnal teljes kvintett.
A koncert idejében már vagy két hete turnézó
Tudósok, meghazudtolva az utazással töltött előző
éjszakából adódó fáradtságot, friss energiaözönt
címeztek a közönségnek. Ebben nagy segítségükre
volt a terem kifogástalan technikai felszerelése is,
amely tiszta és erőteljes hangzást biztosított.
Érdekes lenne tudni, hogy DrMáriás ezúttal angolul
tálalt karcos narrációi mennyire jutottak át, nem volt
viszont kérdés, hogy a dinamikus fejezetekre
széleskörű beindulás volt a válasz.
(Azóta mindkét együttes hazatért koncertkörútjáról.)
A termet teljesen megtöltő közönség igazán jól
fogadta mindkét budapesti társulatot, de biztosak
lehettünk benne, hogy mindamellett elsősorban az
Akosh.S.Unit kedvéért sereglettek össze ennyien. A
Franciaországban élő Szelevényi Ákosra és
zenekarára én is kíváncsi voltam. Hogyan kerülhet
egy popularitással nem kacérkodó, súlyos free-jazz
produkció annyira a figyelem középpontjába, hogy
akad szakember, aki Akosh-t nevezte a jelenlegi
legígéretesebb FRANCIA zenésznek? Vajon
tényleg főleg a Noir Desir-rel való együttműködés
érlelte meg a sikert? Mennyire igaz az a hazai
vélekedés, hogy Akosh a Dresch-Szabados vonal
vívmányainak leegyszerűsítésével hódította meg a
francia piacot?
Az impresszíven robosztus szaxofonista fekete
Zwack Unicum pólóban áll kvintettje élén,
szopránnal vagy tenorral, illetve klarinéttal kezében
irányít. Magas fekvésű hangszerei is olyan dúsan,
vastagon szólnak, hogy inkább tárogatóra vagy
ázsiai hangszerekre emlékeztetnek, a tenor
tülköléséről nem is beszélve. A Unit hosszú ívekben
kibontakozó folyamatzenéje ritkán jut
nyugvópontra. Kevésből indítanak, például egy
hosszan kitartott orgonapontból, amely fölött
néhány hangos dallam fokozatosan tágul, lassan, de
biztosan jutva el a dallamokon, szabályos
lüktetéseken, harmóniákon túli őrjöngő extázisig.
A zenészek nevével sajnos nem rendelkezem, pedig
érdemes volna (többnyire PRO, egy esetben
KONTRA okán). A dobos megfelelő támasza volt a
hangmasszívumnak, meggyőzően és nagy
energiával alapozta a szabad lüktetést, szép volt cin-
szólója. Ritkán hallani olyan jó basszushangot, amin
a bőgős játszott. Egy rövid, míves szóló neki is
jutott. Az altszaxofonista leginkább a tuttikat
erősítette, pedig „zorniádái” izgalmasak voltak.
A csoport és egyben a koncepció gyenge pontjának
a tekerőlanton játszó, illetve énekelő ötödik tagot
találtam, aki egyébként születése szerint hazánkfia.
A tekerőt nem bántanám, mert szépen szólt és nem
tengett túl. Viszont a „Kelj fel, juhász, ne aludjál”,
illetve egy másik régi stílusú magyar népdal
beemelése, kis gagyi vokális imprózgatással, bizony
behoztak egy zavarbaejtő túristás érzetet, amely
egyes pontokon a kínos cikiig fokozódott.
Kár, hogy a produkció hangsúlyosan magyar
vonatkozása a hiteltelenség gyanúját gerjeszti.
Szelevényi Ákos, mint szaxofonista és zenei
irányító imponáló energiákkal, sajátos vízióval
rendelkezik. A Dresch-összehasonlítás számomra
nem találó, nem a magyar népzene alapos ismeretére
építő improvizatív stílusról van itt szó, Bartók nem
jutott eszünkbe. Akosh ideálját inkább Brötzmann
vadkan-hangorgiájában vagy talán Pharoah Sanders
eszement őrjöngésében keresném, persze a dolog
még nem tart ott. De nem hinném, hogy ez a zenész
összehasonlítgatásokkal foglalkozik.
Hajnóczy, Nyons – Budapest, 2001. nov. 1.